“Időnként meghal bennünk valaki, és valaki más megszületik. Ami elmúlt, annak múlttá kell válnia, s ha nem akar, akkor tudatos munkával azzá kell tenni. Maga az idő nem teszi azzá – segíteni kell neki.” (Müller Péter)
Mennyire igaza van Müller Péternek. Valahol velem is ez történt az elmúlt években. Igaz a segítség nem jött kívülről, de talán soha nem is vártam, mert nem volt hová nyúlni, de jött önmagamtól. Megakartam gyógyulni és meg is fogok, de ehhez rögös utat kellett bejárnom.
Rájöttem saját magamtól, hogy én attól vagyok boldog, ha törődöm másokkal, mert nekem erre van szükségem. És jól gondoltam. Pozitív visszajelzések, mások apró hétköznapi örömei, aminek részese vagyok, engem is örömmel töltenek el, ezért úgy gondoltam, hogy akkor tanulok, tovább tanulok. Tanulok, hogy senki ne érezze magát egyedül, amikor szükség van egy jó szóra. Nem, nem tanácsra csak egy jó szóra. Egy kötetlen, ha kell arctalan beszélgetésre. Nem, nem együttérzésre, csak egyszerűen átadni a gondolataidat, a nehézségeket, a meg nem oldhatónak látszó problémákat, a kétségbeesést. Amikor kell valaki, aki átsegít a holtponton egy jó szóval.
És mi leszek, ha nagy leszek? Először is remélem okos. És még jobban fogok tudni segíteni a betegeknek, a hozzátartozóknak, az itt maradottaknak és mindenkinek, akinek szüksége lesz rám. Oszd meg velem a gondolataidat, ez a legfőbb mondanivaló, mert mindenkinek kell egy kapaszkodó.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: